2013. november 2., szombat

MARRAKESH-CASABLANCA-RABAT - Marokkó - I. rész

2013. 10. 31.

MARRAKESH - Marokkó


BGY   RAK   13:09   16:02 (-1)

 
05:45 kelés.
06:27-07:52 busz a Bologna Centrale vasútállomásra.
07:05-09:30 vonat Milano Centrale vasútállomásra.
Megreggeliztem (capuccino, croissant)
10:05-11:00 busz a reptérre. Itt egy svéd nő ült le mellém és vele beszélgettünk az úton. A férje egy olasz zenész volt, és őutána kap valami járadékot, és azért kell évente kétszer eljönnie Olaszországba.
13:09-16:02 (-1) repülőút Marrakesh-be. Végig szép idő volt, jól lehetett látni, főleg már Marokkóban a hegyek tetszettek; lent a talaj barna, majd rózsaszín, és felül sárga. Nagyon szép.

Ezt a járatot a RAK crew csinálja, és csak egy európai crew van rajta, a No1. A többi mind marokkói. Hát, mit ne mondjak, meg is látszik! A konyha hátul olyan mocskos és rendetlen, hogy ha valaki fejes ezt látná, rúgná ki az összeset. Nagyon nem figyelnek oda a biztonságra, és a biztonságosságra. Egyáltalán nem tűnnek professzionálisnak, ami elég baj. Lehet, hogy az arabok ezt annyira nem vennék észre, vagy nem hiányozna nekik, de egy európai szerintem teljesen mást vár egy légitársaságtól.

Mostantól áttérek helyi időszámításra.

15:02-16:02 sorban állás és várakozás az útlevél ellenőrzésre, ami nagyon-nagyon lassan ment.

Fouad várt rám a reptéren. Elmentünk a kiállításra, mert ez volt az első napjuk. Itt találkoztam Fati-val, Meryem-mel, és Maria Rosa-val, és Giuseppe-vel. Fati és Meryem Fouad-nak dolgoznak Marokkóban, Maria Rosa és Giuseppe pedig attól a cégtől jöttek Olaszországból, amelyiknek (többek között) a képviseletét viszi Fouad Marokkóban.

Itt volt egy kis fogadás, az első nap tiszteletére, olyan mint az otthoni hasonló kiállításokon lenni szokott, csak itt nem volt alkohol, és a kaják marokkói kaják voltak. Nagyon finomak, megjegyzem.

Becsatolok a kiállításról két linket:



A facebook-os oldalon van video is, ott láthattok képeket is róla.

Innen aztán a fogadás után elmentünk haza, abba a lakásba, amit Fouad bérelt, amíg itt leszünk. Ide csak Fouad, Fati, Meryem, meg én jöttünk, a két olasz „fejes” szállodában lakik.

A lakásban a konyhában a csajok láttak egy egeret. Állítólag. A mai napig nem tudom, hogy tényleg, vagy csak meg akartak viccelni, de eléggé hitelesen adták elő, szóval könnyen lehet, hogy tényleg ott volt.

Pici pihenő után a Jemma el Fna térre mentünk, ez Marrakesh központi „szabadéri szórakozóhelye”, van itt minden. Marrakesh medinája a UNESCO Világörökség része, 331-es referencia számon. Képek majd később. Szóval itt találkoztunk a két olasszal újra, és mentünk el vacsorázni. Tipikus arab konyhát akart Maria Rosa meg Giuseppe. A Riad Omar-ban kötöttünk ki.

Tipikus RIAD:
(hogy mi is a riad vagy rijád, arról magyarul nem találtam linket, de itt van egy angolul:



Fent a tetőtérben az étterem részben:



Ez a Maria Rosa eléggé kiakasztott mindannyiunkat, de senki nem mondta, csak a szemeink összevillanásából tudtuk, hogy ki melyik oldalon áll. Szóval ők jöttek azzal, hogy mindenképpen tradicionális marokkói étterem legyen, marokkói kajákkal. Kezdte a nő azzal, hogy lecseréltette az abroszt (látszott, hogy ettek már rajta, de arab viszonylatban (meg európaiban sem) volt az annyira koszosnak mondható). Aztán abból, ami tradicionális marokkói kaja volt, szinte semmit nem evett, a megkóstolására is unszolni kellett. Végül csirkét evett nyárson, meg sült krumplit!!! Míg mi élvezkedtünk az előételen, kusz-kusz-on, tajine-on, és mindenféle földi jón. És közben csak bizonygatta, hogy eszik ő mindent, kínait, thai-t, stb, stb, csak éppen enni nem evett… semmi sem volt jó neki.

Előétel: olajbogyó (zöld, fekete), répa, képoszta, cékla, uborka, babos krém és khobz (arab lepénykenyér)

Kusz-kusz, sült csirke, csirke nyársak, tajine, sült krumpli, gyümölcsök, és süti

Innen aztán pici nézelődés után a Jemma el Fna-n, haza mentünk.
Lezuhanyoztam (csak hideg víz volt!!! Brrrr…), majd kb. hajnali egy körül feküdtünk le.


--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


2013. 11. 01.

MARRAKESH - Marokkó



9 órakor kelés. Gyors reggeli (narancslé és a tegnapi maradék sütik az étteremből), majd Fouad-ék kitettek a Jemma el Fna-nál, ők pedig mentek a kiállításra. 

A Jemma el Fna-hoz közel van a Koutoubia mecset és minaret (könyvkereskedők mecsetje) az Abdel Moumen téren, ezekkel kezdtem a városnézést, miután egy padon elolvastam, hogy mit is fogok megnézni. A 12. századbeli Koutoubia mecset és minaret a város jelképe. A minaret több mint 70 m-re (77) magasodik a város fölé, tájékozódási pontnak is jó, mert szinte mindenhonnan látni. Almohad stílusban épült, és Marokkóban szinte kötelező érvénnyel minden minaret ennek a mintájára épült.





 

Miután minden oldalról körüljártam és körbefényképeztem, a tér másik látványosságát, a koubba-t néztem meg, ez egy fehérre meszelt kis épület, Youssef Ben Tachfin, Marrakesh alapítójának a sírja. Csak körbejárni lehet, nincs se ajtaja, se ablaka.
 
 
Innen a könyv szerint akartam tovább menni, déli irányba a Rue Okba Ben Napaa (vagy Nafia)-n a Bab Agnou városkapuhoz. Na, aki már próbált a Rozvány könyv térképei alapján bárhová is eljutni, az tudja, hogy ez bizony igazi kihívást jelent. Mert a térkép pici, nincs tájolva, nincs rajta lépték… szóval maradt az, hogy déli irányba induljak. Igen ám, de iránytű nélkül ezt is csak saccolni tudtam. Ki is néztem egy utcát, hogy talán az lesz az, el is indultam rajta, de aztán meggondoltam magam. Visszamentem a Koutoubia-hoz, és vettem egy jegyet a helyi Hop On Hop Off-nak megfelelő buszra. Egy két naposat, mert az árban alig volt különbség. És mentem vele egy kört.
 
Színház
 
Gare de Marrakesh
(Marrakesh vasútállomás)

A medina-t határoló városfal



 
VIDEO:

A királyi palota bejárata
(fényképzni szigorúan tilos)

A Jemma el Fna tér nappal


kígyóbűvölők

vízárus
 
és a tér sarkán a "hintók" csak rád várnak...
 

Ekkor persze kiderült, hogy tök jó irányba indultam el a Bab Agnou-hoz. Így mikor leszálltam újra a Koutoubia-nál, már gyalog indultam el, de akkor már egy másik útvonalon, mert éhes is lettem, és arra voltak kajáldák.

Volt egy hely, ami szimpatikusnak tűnt, mert nem volt tele csak arab pasikkal, így jobb érzéssel ültem be. Vettem két (az előző napról megismert) darált hússal töltött tészta háromszöget, meg egy fél literes vizet. 30 MD-t kért érte a pasi, amit enyhén drágállottam, de hát nem voltak kiírva az árak. Mindegy, azt megfogadtam magamnak, hogy ezután csak olyan helyen veszek valamit, ahol látom az árakat. A húsos háromszög sem volt olyan finom, mint előző este, már bántam is, hogy kettőt vettem belőle. Ez ugyanis a hús mellett tésztával is (mint nálunk a levesben a cérnametélt) volt töltve, és több volt a tészta, mint a hús.

Kaja után folytattam utam tovább a másik minarethez. Ez a kashbah (maghrebista erőd) mecsete és minarete. A kashbah-t is és a mecsetet is Yakoub El Mansour építtette. Később a szadida szultán Moulay Abdallah, majd az alaouita szultán Mohammad Ben Abdallah restaurálta, és ő építtette a minaretet hozzá.



E mellett vannak a Szadida Sírok. A mór művészet csúcspontja ez a mauzóleum. A fallal körülvett épületekben 4 szultán és 62 családtagjuk sírja van. Minél magasabb egy síron a felépítmény, annál magasabb rendű/rangú volt az, aki benne nyugszik.








Innen gyalog mentem vissza a bazár szűk utcáin a Jemma el Fna térig. Jajj… ez annyira jó érzés! Úgy szeretem ezeket a szűk kis utcákat, keveredik benne minden: színek, illatok, hangok. Bevesszük magunkat a szukok útvesztőibe, percek alatt elveszítjük tájékozódó képességünket, és egy igazi keleti hangulatot árasztó, ősi városban találjuk magunkat, ahol mintha megállt volna az idő: mintha még mindig a középkorban lennénk. Csak az üres utcákon néha felbukkanó helyiek vagy turisták rángatnak vissza ebből az álomszerű érzésből. Itt jöttem rá, hogy ez mennyire hiányzott már nekem rég óta. Élveztem a sétát, és elhatároztam, hogy másnap újra teszek egy ilyen kört.






Ja, és hogy még miért szeretem Marokkót?!
Hát ezért!
37C novemberben!!!!

A Koutoubia-nál felszálltam a buszra, és elmentem vele a Menara Jardin-hez (kert). Marrakesh-ben az almohádok két nagy kertet építettek, bennük mesterséges tavakkal (víztározókkal) és csatornákkal. A 12. században koruk legtökéletesebb ilyen létesítményei voltak. Ezek az Agdal és a Menara.

Jardin Menara
Menara kert
mesterséges tó és a pavilon






Innen újra buszra szálltam, és mentem tulajdonképpen majdnem még egy kört, ezúttal a Palais Congress-nél szálltam ki, ahol Fouad-ék kiállítása volt.
 
Útközben olajbogyó szüretet is láttam



Majd a királyi palota körüli őröket, akiket szigorúan tilos fotózni

És a Bab Agnou,
amit most le tudtam fényképezni turisták és buszok,
és mindenféle egyéb zavaró objektum nélkül

 
Hogy innentől könnyebben járkálhassak ki-be, Fouad csináltatott nekem is egy belépő kártyát. Tőlük aztán taxival elmentem haza. Újra a hideg vízzel szembesültem zuhanyzáskor. De annyira fáradt voltam, egyrészt az előző hosszú naptól, másrészt az aznapi sok járkálástól, hogy ez sem gátolt meg abban, hogy jó pár órát aludjak. Fouad-ék este 9 körül jöttek meg. Picit ők is pihentek, majd a Jemma el Fna térre mentünk vacsorázni. A város központja, a Jemma el Fna tér egykor a szultán „narancsai”-ról volt nevezetes, melyek a kivégzett és lefejezett bűnözők dárdára tűzött, s elrettentésül a tér sarkain kiállított fejeit jelentették. A tér ma már ennél sokkal barátságosabb helynek számít a maga felfoghatatlanul színes, zajos forgatagával. Kivételt képeznek ez alól a pofátlanul és határozottan baksist követelő „mutatványosok”, akik képesek akár ki is töröltetni veled a fotót, ha nem fizetsz!

A téren éjszaka zajlik az igazi élet, amikor előkerülnek a kifőzdék, elkezdik műsoraikat a kígyóbűvölők, mesemondók, zenészek, jósok, hennafestők és erőművészek. Mindent betölt a fűszeres ételek nehéz illata és a vad zenekavalkád. Az ember feje csakhamar zsong az élmények tömegétől. A teret ha az egyik sarkából szemléljük, olyan, mintha egy nagy felhő lenne fölötte :-) ez persze csak az ételek gőze, de annyira meséssé, misztikussá varázsol mindent!
 
Szóval az egyik ilyen kifőzdésnél letáboroztunk. Már jóízűen falatoztam, túl az előételen és jócskán benne a főfogásban, mikor eszembe jutott, hogy te jó ég, mit művelek én?! Higiénia, kézmosás, mosogatás (a kajaárusok részéről) szinte nulla, hát ilyenek után szoktam én olyan beteg lenni, hogy aztán napokig csak a wc-ig tudok menni. El is mondtam magamban néhány fohászt. Utána egy másik pulthoz mentünk, itt frissen facsart narancslevet és más gyümölcslevet lehetett kapni. Mi narancsot ittunk. De hogy az is milyen finom volt!!!

Van itt minden:

tengeri herkentyűk...

először azt hittem, malacfej (az európai agyam lassan áll át ;-) ), de aztán beugrott, hogy a muszlimok nem esznek malacot, szóval valami másnak kell lennie


csiga...

és itt ettünk mi:

tajine-t

nyársalt húst, és egyebeket

és itt ittunk narancslevet

ők itt: Meryem, Fati, Fouad

és a Jemma el Fna tér a misztikus est(ély)i ruhájában



 
VIDEO:

ja, és a világörökség része!!!

Innen aztán haza mentünk, és újra alvás.

 
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


2013. 11. 02.

MARRAKESH - Marokkó



9 órakor kelés. Gyors reggeli (narancslé és egy joghurt), majd Fouad-ékkal együtt mentem a Palais de Congres-be. Ők maradtak a kiállításon, én meg mentem utamra. A turista busszal el lehet menni ki a városból a La Palmeraie-be, ami a pálmaliget, illetve a Jardin Majorelle-be is. Hát ez volt a fő terv, mert a medinát gyalogosan is könnyű lesz elérni másnap, mikor már nem lesz érvényes a Hop on-Hop off jegyem. 

Szóval elindultam gyalog az Ave Moulay Hasan I.-on a Place Liberté felé, majd itt már útban a „zöld” Hop on-Hop off megállóhoz menet megálltam a Dino Gelato Italiano-ban reggelizni. 40 MD-ért (ugye emlékeztek előző nap 30-ért mit kaptam?) itt egy mediterrán reggelit kaptam; pirítós hegyek, vaj, lekvár, tea, nagy pohár frissen facsart narancslé. Hmmm, nagyon jól laktam!

Innen picit visszasétáltam a Church of the Holy Martyrs-hoz (Szent Mártírok temploma), mert igencsak érdekelt, hogy egy iszlám országban milyen egy katolikus templom. Hát építészetileg kicsit arabos, afrikaias, és nagyon tetszett!!!
 
 
 
Vele szemben az út túloldalán pedig egy mecset, a Mosquée de Guéliz.
 
 
 
 
Szépen megférnek egymás mellett békében.
 

Innen sétáltam aztán fel a „zöld” Hop on-Hop off megállójába, ahol kiderült, hogy a busz nem rég ment el, és mivel ez a busz csak óránként van, majd 1 egy órát kellett volna várni. Ahhhh… Nézegettem a kis térképet, és megkérdeztem a jegyárus csajt, hogy gyalog a Jardin Majorelle milyen messze van. Azt mondta, hogy kb. 15 perc. És hogy ott minden óra 45-kor áll meg a busz, tehát tudok úgy időzíteni, hogy azzal jöhessek vissza. No, az elhatározás megszületett, megyek gyalog. Ezt a kis beszélgetést hallotta egy holland házaspár is, és ők is úgy döntöttek, hogy akkor gyalog megyünk oda, így együtt mentünk.
 
Az út tényleg kb. 15 perc volt, és a belépő meg elég húzós, 75 MD. Ebben benne volt a kertbe a belépő, és a Berber Múzeumba is.

A Jardin Majorelle, azaz a Majorelle kert a Marrakesh egyik legnépszerűbb látványossága, mely első tulajdonosáról, s egyben megálmodójáról, a francia Jacques Majorelle festőről kapta nevét. A híres francia a bútortervező Louis Majorelle fia 1919-ben, a francia protektorátus idején költözött Marokkóba tuberkolózis, valamint művészi ambíciók okán, és pár év múlva, 1924-ben be is ruházott egy pálmaligetbe, melyben felépítette marokkói rezidenciáját. Eltelt újabb néhány év, mire 1931-ben Paul Sinoir tervei alapján építtetett egy műtermet is, és nekilátott a nagyszabású tervnek, hogy a pálmaligetből egy olyan botanikus kertet varázsoljon, mely művészeti alkotásként is megállja a helyét.
A hely szellemét a keleties motívumokkal ellátott modernista építmények, a szökőkutak és csatornák, az egzotikus növények, és az azokat látogató különleges észak-afrikai madárfajok csicsergésének egyedülálló egyvelege adja. Létrehozásához az ihletet Majorelle Atlasz-hegységben és a marokkói sivatagban tett utazásai adták. A legnagyobb hatást az iszlám valamint a marokkói berber művészet gyakorolta rá, főként a berberek különleges technikája, hogy az ablakkereteket és boltíveket a kobaltkék egy misztikus árnyalatával emelik ki.
 
 
Majorelle ezt a mély kobaltkék színt használta a kert szinte minden építményén, s később jó gyamratosítóhoz méltó mentalitással Majorelle-kék néven terjesztette el. Ilyen kék ez a híres kék:

 
 
A kertet behálózó csatorna- és szökőkútrendszer egy réges-réges-régi marokkói öntözőtechnikán alapszik, de ne kérdezzétek, hogy pontosan mi ennek a lényege, mert ahhoz először nekem is meg kellene értenem, és most nem volt kedvem utánanézni.

Ez például a bejárattól nem messze álló szökőkút:

 
Ez a műteremhez közelebb eső szökőkút:

 
Ez pedig az egyik kb. 2 méter széles csatorna:
 

A botanikai gyűjtemény darabjai öt különböző kategóriába sorolhatóak: bambusz, virágzó cserepes növények, vízinövények, kaktuszok és pálmák. A gondosan választott növények öt kontinensről érkeztek, és lehetőleg úgy kaptak helyet, hogy egymás takarása, és az aljnövényzet tolakodása nélkül, teljes pompájukban tündököljenek. A kontraszt erősítése érdekében a szomszédos növények eltérő színűek és formájúak, a földet pedig harsány terrakotta vagy rózsaszín kavicságy borítja.
 

 Kavicságy:

Terrakotta: 


 

 
Hogy az eredeti elgondolás tökéletesen érvényesülni tudjon, a relatíve kicsi, kb. 135x135 méteres kertet jelenleg 12, teljes állásban dolgozó kertész gondozza. (Összehasonlításul: a kétszer ekkora méretű híres angliai Sissinghurst kastélykert mindössze négy kertészt foglalkoztat.)

Talán exhibicionizmusból, talán hogy visszaadjon valamit a gyarmatosító puskák szerencsétlenebb oldalára született marokkóiaknak, Majorelle a kertet 1947-ben megnyitotta a nagyközönség előtt, miközben ő még a házban lakott. Így éldegélt egészen 1962-ig, amikor azonban egy súlyos autóbalesetet szenvedett, ami végül a Franciaországban bekövetkezett halálához vezetett. Szomorú történés volt ez nem csak a festő szerettei, és művészetét kedvelők számára, de az egész kert életében is, gondos felügyelet híján ugyanis az ingatlan állapotának gyors leromlása követte a gyászos esetet. 1980-ban azonban Yves Saint Laurent és Pierre Bergé megvásárolta az ekkor már Majorelle kertként elhíresült látványosságot, és visszaállította eredeti pompáját.

Az Art Deco stílusban épült lakóépület és a hozzá tartozó műterem jelenleg egy könyvesboltnak, és a Berber Múzeumnak ad otthont, mely többek közt Saint Lauren és Bergé magángyűjteményébe tartozó ékszerekből, textíliákból és más iszlám művészeti és berber kézműves termékekből áll.
Sajnos a Berber Múzeumban nem lehetett fényképezni, pedig érdekes lett volna.
 
A műterem az 1930-as évek francia modernizmusának jegyében épült, de az iszlám művészetből kölcsönzött díszítőelemek- fafaragások és geometrikus mintázatú csempe-mozaikok próbálják Marokkó hangulatvilágába integrálni.

 

Ezeken kívül a kertben található még egy ajándékbolt, a Majorelle művészetét bemutató galéria, egy kávézó.
 Ilyen volt a "LOVE" amikor én születtem:
(legalábbis Yves Saint Laurent szerint)

És ilyen, amikor Laca született:
(megjegyzem, az enyém jobban tetszik)
 
És a 2008-ban agydaganatban elhunyt Yves Saint Laurent emlékműve, akinek hamvait a Párizsban tartott katolikus búcsúztató után a kertben szórták szét.


A séta végeztével elbúcsúztam a holland házaspártól.
 
 
És bár nem reméltem, mert 45 már elmúlt, a buszt mégsem késtem le. Így mentem vele egy kört.

A városból kiérve a Guéliz hegyeit láttuk először, majd a La Palmeraie oázisban kanyargott a buszunk. Itt több helyen meg is állt, volt ahol tevegelni lehetett, volt ahol quad-ozni lehetett, máshol csak sétálgatni. Ja, és ezen a területen van egy golf pálya is.






Én a buszról átszálltam a piros Hop On-Hop Off-ra amivel a Bab Agnaou-hoz mentem. Ez a szépen díszített, híres kapu is része az Almohád városfalaknak. Abdel Moumen szultán építtette 1150-ben.

 
 
A terv az előző napi jó kis barangolós séta alapján egy hasonló kör megtétele volt, fel a Jemma el Fna térig. Ezzel szemben a valóságban picit másképp sikeredett: Mivel megtaláltam a Palais Bahia-t, úgy döntöttem, bemegyek, és megnézem. Két 19. századi főméltóság mór stílusú rezidenciája volt a palota. A Bahia palota híres csodálatos arab díszítőművészetéről. A falakat és a mennyezeteket klasszikus mór stílusú színes mozaikok, csipkefinom gipszstukkók és fafaragású frízek borítják. Kb. 8 hektár területen foglal helyet, lakásokból áll, melyeket andalúz kertek vesznek körül. A mozaikburkolatú belső udvar közepén kút áll.

 

 













Innen folytattam utam a terv szerint a medinában való barangolással, ami olyan jól sikerült, hogy el is tévedtem. Leírtam egy hatalmas nagy kört, és amikor egyszer csak megláttam olyan táblákat, árukat és árusokat, akiket egyszer ma már láttam… hát picit megijedtem… hogy na neeee, jó ez a séta, de végteleníteni csak nem akarom… Aztán egyszer csak beértem egy x kereszteződésbe, ahol az egyik ágból jöttem ugye, innen jobbra indultam korábban, szóval csak két út maradt. Mivel eddigre már eléggé elfáradtam, megkérdeztem egy árust, hogy a Jemma el Fna akkor most merre, és ő balra irányított, elindultam arra. És láss csodát, pár méteren belül a tér egyik sarkánál voltam. Annyira közel, hogy az hihetetlen!













A Jemma el Fna-n megint ellőttem pár képet. Ez is megunhatatlan, mindig változik, hol ilyen, hol olyan „művészekbe” botlik az ember.




A Koutoubia mecsetnél megint felszálltam a Hop On-Hop Off-ra, és elmentem a Palais Congress-hez.
 
 
Van egy bár a közelben, itt beültem és megettem egy sütit. Majd a Fouad által csináltatott belépő kártyával bementem. Megint elkértem a kulcsot, aztán taxival elmentem haza.

A fürdőszobában egy óriási nagy bogár fogadott, a teste a csápjai nélkül volt akkor, mint a kisujjam majdnem. Mikor megláttam, elkezdtem visítani. Majd rögtön röhögni is magamon, hisz eszembe jutott, hogy hiába visítok, nem jön senki, hogy megharcoljon vele, tök egyedül vagyok. Aztán már nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk ijedt meg jobban, én vagy a bogár, de a bogár kirohant a konyha felé. Én rácsuktam az ajtót, amin megint jót mosolyogtam később, hisz mind a konyha, mind a fürdőszoba ajtó alatt akkora rés volt, hogy ha akart volna, bármikor simán visszajöhetett volna az a bogár. Mindenesetre a hajmosáshoz (újra csak a hideg vízzel szembesültem) úgy helyezkedtem, hogy az ajtó alatti rést szemmel tarthassam. Mikor Fouad-ék este megjöttek, csak hármasban mentünk el vacsizni. Mert mint mesélték, a két lány egész nap állandóan a mosdóba rohangált, valószínű az előző esti vacsi miatt. Aztán ezen jót nevettünk, hogy ők a helyiek, és ők nem bírják, míg az én hasamnak, most nem lett semmi baja.

A Pik Nik nevű helyre ültünk be. Csak Meryem, Fouad és én. Fati maradt otthon. Vacsi után átmentünk a Jemma el Fna-ra sétálni. Fouad mindenáron csigát akart enni. Evett is. Szegény kis csigák, ahogy ott voltak megfőve, tisztán lehetett látni minden egyes porcikájukat, úgy ahogyle szoktuk rajzolni őket. Az jutott eszembe. Először nem nagyon bírtam magam rászánni, de aztán csak megkóstoltam, sőt meg is ettem néhányat belőlük. Életemben először!!! Valamilyen eléggé csípős lében főzték meg őket, az annyira nem ízlett, de a csigák egész finomak voltak.





(Ezt a képet azért tettem fel, mert fizetnem kellett érte. És ha már fizettem, azt csinálok vele...)

Innen aztán haza mentünk, és éjfél körül alvás.



Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd a Mindenütt jóóó blog Facebook oldalát, hogy bejárjuk a világot, és megosszuk egymással tapasztalatainkat! 



FOLYTATÁS ITT!

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése