2014. április 7., hétfő

MILÁNÓ-Olaszország


2014. 04. 06.

 

 

2014. április 6-a a Választás napja. Tudtam, hogy nem fogok tudni hazamenni, ezért már jó előre megkértem, hogy Olaszországban szavazhassak. Bologna-ban nem lehet, mert nincs se konzulátus, se kirendeltség, csak Róma vagy Milánó jöhetett szóba. Mivel Rómában már voltam néhányszor, és nem is szeretem, azért a választásom Milánóra esett, ahol eddig még mindig csak átutazóban voltam (mikor mentem haza), és sohasem maradtam annyi ideig, hogy a várost is megnézzem.

Tehát egyrészt elrendeztem, hogy itt szavazhassak, másrészt a CouchSurfing-en szállásadót kerestem. Az első része ment simábban. A szállásadók már nem voltak annyira készségesek, akiknek írtam, azok nagy része nemet mondott, egyikük elfogadta, majd visszamondta, és volt, aki válaszra sem méltatott. Volt viszont olyan, aki felajánlotta, hogy lakjak nála. Az egyik ilyen nagyon rámenősnek tűnt, úgyhogy neki nemet mondtam, a másikat viszont elfogadtam, így nem kellett szállodába mennem.

Elkövettem egy hibát; elfelejtettem, hogy vasárnap kell utaznom, és ilyenkor a buszok nem járnak sűrűn. Konkrétan óránként van csak. Így, mikor a vonatjegyem foglaltam, nem vettem ezt a tényt figyelembe.

Emiatt 07:25-kor kellett kelnem, hogy elérjem a 08:04-es buszt (ami késett), majd volt időm olaszosan megreggelizni egy bárban (cappuccino-t és croissant-t), majd kényelmesen átsétáltam a Bologna Centrale-ra, a 09:18-as vonathoz. Ami persze szintén késett, és csak 09:26-kor indultunk el. Ez most nem a leggyorsabb vonat volt, és az út több, mint 2 óra volt, kb. ¾ 12-re értünk Milánóba. Itt vettem egy 2 napos bérletet a tömegközlekedési eszközökre, majd elmetróztam Missori állomásig, amihez közel volt a Via Fieno, ahol szavazni kellett. Ekkor még nem tudtam, hogy Milánóban egy megállóhoz van legalább 4 különböző helyen fel/lejárat. Persze nekem sikerült egy rossz helyen feljönnöm. Ami annyira mégsem volt rossz, mert rajtam kívül még hárman is ugyanott jöttek fel; egy házaspár, és egy csaj. Megkérdeztem az olasz házaspárt, hogy tudják-e merre van a Via Fieno. Nem tudták. Viszont a csaj meg megkérdezte, hogy „Te is szavazni mész?” Hoppácska! Mondta, hogy ő egyszer már volt itt, csak nem emlékszik pontosan, de volt ott villamos, úgyhogy induljunk a sínek felé. Okés. De arra nem akart lenni semmi olyasmi, ami nekünk kellett volna. Viszont volt egy patika, amin ki volt írva, hogy hol van a legközelebbi nyitva lévő patika, és térkép is volt mellékeve! Ez szuper, mert így kiderült, hogy pont ellentétes irányba indultunk, mint kellett volna, szóval fordultunk vissza. És persze, arra is volt villamos sín, a csaj jól emlékezett.

Ő még lent maradt telefonálni, én meg felmentem. Egyesével lehetett csak bemenni, úgy adták ki a "csomagot". Megtettem a dolgom, majd még a mosdóba is elmentem. Mikor leértem, a csaj még mindig ott volt. Beszélgettünk még egy kicsit, majd jött egy nagy magyar csoport, őelöttük már felment, hogy ne kelljen azt a tizenöt-húsz embert végigvárnia. Így elbúcsúztunk, és én indultam Sergio-hoz.

Ő volt az, aki felajánlotta, hogy aludjak nála.

Szóval elmetróztam és elgyalogoltam a megadott címre, majd hívtam, hogy megjöttem. Nyitotta a kaput, és mondta, hogy a harmadikra menjek. Lifttel mentem. Felérek, nyitom a liftajtót, és olaszokhoz lévén szokva, picit lehajtott fejjel nézek ki, hogy ki nyitja éppen rám a liftajtót. És egy gyomorral találtam magam szembe. :-) Te jó ég, mi ez, egy óriás?! Hát és ja, kb. a válláig értem csak a pasinak, aki Sergio-ként mutatkozott be. Hoppá-hoppá!


Betessékelt, megmutatta a lakást (jó nagy, van 3 szobája, abból az egyik az enyém). Megegyeztünk, hogy angol lesz a közös nyelv, amin kommunikálunk, tök jól beszélt. Nem úgy, mint az átlag olasz, aki leginkább sehogy se beszél az anyanyelvén kívül. Aztán Sergio mondta, hogy együnk. No, akkor itt az idő, hogy átadjam neki azokat az apróságokat, amitket neki hoztam: csokit és Budapestes hűtőmágnest. Volt neki már pár darab a hűtőjén, szóval nem lőttem mellé. És a csokit is nagyon szereti. :-) Akkor rögtön össze is dobott egy paradicsomos tésztát, csípős szósszal. Ez megint meglepetés volt, hisz azok az olaszok, akiket én ismerek, nem éppen vannak oda a csípősért. De Sergio ebben a tekintetben sem volt az a tipikus olasz. Megkajáltunk, borral kínált (mert olvasta a profilomon, hogy szeretem a bort), majd felajánlotta, hogy elvisz a városba, várost nézni. Motorral! Juhhéjjj!!! :-) Jó nagy motorja volt, mondtam is neki, hogy azért ne száguldozzon. Nem tudom, mi lett volna, ha nem szólok neki, hogy ne száguldjon! :-)


 

Milánó


Milánó Észak-Olaszország első, Olaszország második legnagyobb városa. Valamint az ország ipari központja. Világhírét manapság divatházainak, Operaházának köszönheti, régebben pedig gótikus, csupa kőcsipke dómjának, illetve a Santa Maria delle Grazie-templomnak (Unesco világörökség), amely otthont ad Leonardo da Vinci híres festményének „Az utolsó vacsora”-nak.

Sergio közel lakik a történelmi belvároshoz, de az ő lakása azért nem a belvárosban van. Azt magyarázta, hogy adózási okok miatt, mert minél beljebb vagy, annál nagyobb az adó.

Elsőnek a San Vittore al Corpo bazilikához vitt.


A San Vittore al Corpo-bazilika Milánó egyik legszebb 16. századi egyházi építménye. A bazilikát és a hozzátartozó kolostor az olivetanusok alapították.

A bazilika eredetét Szent Ambrusnál is korábbi időkre vezetik vissza. A legendák szerint azon a helyen épült fel, ahol Szent Viktor vértanút lefejezték. A 11. században új templom épült az ókeresztény bazilika helyén. A ma is álló templom viszont az 1560-as években épült.

Homlokzatának mindkét szintje oszlopos és -mint a klasszicizáló épületek legtöbbje- timpanonos.


A díszes szószéknek és a szentély padjainak faragásai Szent Benedek életéből vett jeleneteket ábrázolnak.

A kupola freskóit 1617-ben festette Guglielmo Caccia.



Az egykori kolostor épülete 1947 óta a Leonardo da Vinci Tudománytörténeti Múzeumnak ad otthont (Museo Nazionale della Scienza e della Tecnica Leonardo da Vinci).

Ebben a bazilikában fényképeztem, aztán a többi állomáson nem. Egyrészt mert ez a bazilika nem volt rajta a listámon, tehát ide egyedül nem jöttem volna el, másrészt mert a többi helyen (vasárnap lévén) nagyon sok turista volt, és gondoltam, hogy majd másnap jobban tudok fényképezni, mert nem lesz annyi zavaró tényező. :-)




 
Voltunk a Dómban, a Galleria Vittorio Emanuele II-nél, a Teatro alla Scala-nál, a Palazzo Marino-nál (Városháza), a Milánói Tőzsde épületénél, a Castello Sforzesco-nál, a Parco Sempione-ban, a San Siro stadionnál.

Szerintetek?! Normááális???
Sergio szerint "bemutatnak" a krízisnek... hááát...

Sergio picit bosszankodott, mert ma volt a maraton Milánóban és emiatt egy csomó utca le volt zárva, és eltereltek bennünket. Engem nem zavart. ;-)

Utána hazamentünk, mert a másik szobában volt egy kínai lány, szintén CouchSurfing-es, és őt be kellett engedni.

Sergio megnézte a kedvenc focicsapata meccsének végét (vesztettek 2:0-ra), én meg közben ledőltem és el is aludtam. Aludtam vagy két órát. Ez idő alatt a kínai csaj eltűnt, Sergio meg bepakolta a cuccait, mert másnap indul egy hétre Mexikóba dolgozni. (Sergio amúgy ügyvéd.) Majdnem este 8 volt, mikor felébredtem. Mivel a kínai csajszi nem volt otthon, mi ketten megint motorra pattantunk, és bementünk a belvárosba aperitivo-ra. (Aperitivo: az egyik legnagyobb olasz találmány. Egy kis iszogatás vacsora előtt, falatkákkal kísérve.) Én olyan helyre szeretek menni aperitivo-zni, ahol svédasztalos a kaja, és annyit eszel, amennyit akarsz. Ez úgy van, hogy megveszed az italod, és mellé a kaja „ingyen” van. Vannak helyek, ahol van ez a svédasztalos dolog, de van olyan is, ahol az italod mellé egy meghatározott mennyiséget kapsz csak. Újabb adag kaját csak akkor, ha újabb adag italt is veszel. Na, ez utóbbit nem szeretem. Bár mi most egy olyan helyre mentünk, ahol így volt. De ennek ellenére jól belaktunk. Kajálás közben Sergio egyszer csak beszólt nekem, hogy úgy eszek, mint egy „bolognese” (bologna-i)… úgy látszik, az itt eltöltött 2 évem alatt ragadt rám ez-az… csak azt nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy inkább ne?!

Valamikor este 10 után értünk haza, mert a kínai lány10-re mondta magát. De szerencsére (mint ahogy eddig is Sergio szerint) most is késett, így nem volt baj, hogy mi sem voltunk otthon pont 10-re. Ezt az aperitivo-t én fizettem, hálám jeléül, hogy Sergio befogadott az otthonába, ebédet adott, majd elvitt várost nézni a motorjával, majd most este megint motoroztunk. Én nem szeretem az olyan CouchSurfing-eseket, akik ingyen hotelnek vagy étteremnek tekintik a szállásadóikat. Szerintem, ha valaki megtisztel valakit azzal, hogy az otthonába fogadja, akkor illik valamivel viszonozni. Én mindig így teszek, és igazából ugyanezt el is várom a hozzám érkezőktől.

Van az a mondás, hogy „Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak!”. Nos ez a mondás a mai napomra tökéletesen igaz volt. Bár a mondást kicsit átalakítanám, valahogy így: Ha Olaszországban vagy, élj úgy, mint az olaszok! Szóval kezdve a reggelimtől a bárban, az ebédemen át, a motorozáson keresztül, majd az aperitivo-zással zárva a napot… tényleg olyan volt, mintha olasz lennék. 

Ekkor már csak zuhanyoztam, és mindenki lefeküdt aludni.
 
 
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
 
 
 
2014. 04. 07.

 

 

Ez a reggel húzós volt… 06:40-kor keltem, mert Sergio-nak 07:15-kor el kellett indulni a Malpensa reptérre, mert hogy munka ügyben elutazik. Mexikóba. 1 hétre. Basszus, szeretnék én is egy ilyen munkát! ;-)

Az utolsó meglepimet, egy képeslapot, amire köszönő szavakat írtam, becsempésztem a konyhába, és a mágnessel a hűtőre raktam. Remélem, örül majd neki, ha visszajön Mexikóból és észreveszi.  :-)
 
A kínai csaj, aki Helen-nek hívatta magát, ment Sergio-val. (Egyébként nem értem, hogy miért akasztanak magukra ezek a kínaiak mindenféle ameriakai neveket. Okés, hogy nem egyszerű nakünk az ő fura neveiket megjegyezni, de azért nem lehetetlen.) Szóval ők ketten mentek Sergio kocsijával a reptérre, én meg metróra szálltam. Ma meg akartam nézni a Santa Maria delle Grazie templomot is, ahová tegnap nem mentünk el. A Cadorna megállóig kellett elmennem, majd onnan sétálni, kb. 5 percet. Elég kacskaringós volt az út, de jól ki volt táblázva.
 
 
A templom 1980 óta szerepel az UNESCO világörökségi listáján, 93-as referencia számmal.

 
Építését 1469-ben fejezték be. A II. Világháború idején, 1943-ban súlyos sérüléseket szenvedett.

Leonardo da Vinci lenyűgöző,monumentális remekműve, a 450x870 cm-es Utolsó Vacsora c. festmény miattvilághírű, azt ezt ábrázoló fal a bombatámadás alkalmával épen maradt. Ugyanakkor a freskó (nem igazi freskó, hiszen nem nedves, hanem száraz falra, temperával festette a mester) állapota az évszázadok alatt folyamatosan romlott, a legutolsó restaurációja 1978-1999 között történt. Érdekesség, hogy Leonardo nem fejezte be Jézus alakját, mivel méltatlannak érezte magát a feladathoz.

Szezontól függően, napokkal, hetekkel, vagy akár, a nyári hónapok esetében, hónapokkal a látogatás előtt jegyet kell foglalni ide, megtehető pl. ezen az oldalon, vagy telefonon: +39 02 92800360. A megkapott időpont előtt pedig 15-20 perccel megjelenni. Ha lemondott foglalások miatt jegyek szabadulnak fel, azokat minden reggel 8:15-kor árusítják, érdemes személyesen megjelenni.

A festmény egyébként nem a templomban van, hanem egy másik épületben a templom mellett. A gond az én esetemben nem az volt, hogy nem foglaltam jegyet előre, hanem az, hogy hétfőnként a múzeum zárva van, és hát ma ugye hétfő volt.

Én a templomba a kolostoron keresztül mentem be, mert „hátulról” érkeztem.




A Madonna delle Grazie kápolnában pont mise volt, így tudtam bejutni a templomba. Ebbe a kápolnába a szentély előtt bal oldalon levő ajtón át, kis előtéren keresztül lehet bejutni. Ez volt az eredeti templom, amelyet beépítettek az újba.


A mise kb. a felénél tartott, így volt időm körbejárni és fényképezni.















A végén a főbejáraton keresztül távoztam, aminek a stílusa kicsit elütött a templom többi részétől. A lombard gótikus és a reneszánsz stílus keveredése leginkább a templomnak a Corso Magentára nyíló oldalán figyelhető meg.
 


Innen egy bárba mentem, amit még odaúton néztem ki magamnak. Vettem egy cappuccino-t meg két croissant-t. A báros srác vissza is kérdezett, hogy „Kettőt?” Meg hogy „Az egyiket becsomagoljam?” Mondtam neki, hogy mindent itt eszek meg. Leesett az álla. Mondjuk nem ő az első, de nem értem, hogy miért kell így meglepődni. Két croissant azért nem olyan sok!!!

Szóval kiültem az utcai részre, és szépen megreggeliztem.

Majd indultam tovább, vissza a metró felé. Csakhogy útközben megláttam a Piazzale Cadorna-n (tér) az „Ago e Filo” nevű műalkotást (Tű és cérna), úgyhogy arrafelé vettem az irányt. Tegnap egyszer a közelben parkoltunk Sergio-val, és ő akkor azt mondta, hogy ez a két részből álló szobor az intenetet akarja jelképezni… hát nem tudom…



Innen aztán a Castello Sforzesco (kastély) felé vettem az irányt. A kastély mögött 47 hektáron terül el a 19. század végén létesített Parco Sempione (park), Milánó egyik legnagyobb parkja, a milánóiak egyik kedvenc pihenőhelye. Én innen közelítettem meg a kastélyt, amit kívülről körbesétáltam.











 
 
A milánói hercegek korábbi rezidenciája a város egyik legjelentősebb építészeti alkotásának számít. A 15. században, Franceso Sforza, eredetileg védelmi célból épített újjá egy korábban, ezen a helyen lerombolt építményt, de a vár egyre inkább királyi palota jelleget kezdett felvenni az évek folyamán. A 15. század végére a kor egyik legpompásabb hercegi székhelyévé vált. A II. Világháborúban súlyosan megsérült, de gyönyörűen helyreállították. Ma múzeumok működnek benne. (Melyek hétfőn zárva vannak, de engem ez nem zavart annyira, mert nem vagyok egy múzeum-rajongó.)

A kastély előtt egy szép szökőkút van, ami pont működött is, szóval le tudtam fényképezni.

 
 
Átvágtam a kastélyon. A Castello Sforzesconak számos szép belső udvara van, közülük talán a legszebb a Cortille della Rochetta.









Majd innen visszamentem a Parco Sempione-ba.

 
 
A park végén a Piazza Sempione-n (tér), az Arco Sempione, egy Napóleon által 1807-ben emelet diadalív áll.



A parkban található 108 m magas Torre Branca toronyból csodálatos kilátás nyílik a városra. Ide nem mentem fel, mert később a Dóm tetejére akartam felmenni.


Visszafelé egy másik ösvényen jöttem és így láthattam a Triennale, palazzo dell'arte (múzeum) kertjében kiállított szobrokat.



Újra átvágtam a kastélyon, majd mentem tovább a dóm felé.

Monumento a Giuseppe Garibaldi (emlékmű)


A Palazzo della Ragione (palota) árkádjai alól fényképeztem a Palazzo dei Giureconsulti-t (palota).



Aztán irány a Duomo (Dóm). A milánói dóm építése 1386-ban kezdődött meg, és közel 600 évig tartott: 1965-ben fejezték be. 157 m hosszú, 97 m széles, homlokzata 56 m magas, míg a kupolatoronyé 109 m: a világ 4. legnagyobb székesegyházának számít. A fehérmárványból készült épület gótikus, reneszánsz és neoklasszikus elemeket ötvöző homlokzata, annak számos szobrával, 135 tornyával, és vízköpőivel, lenyűgöző.

Belépéskor az őröknek meg kell mutatni a táskád tartalmát.

Nem árt fényképezéshez jegyet venni (2 EUR, és adnak egy karszalagot), mert különben ha elkapnak, kizavarnak. Lehet bérelni kütyüt is, ami azt hiszem, 5 nyelven adja elő a dóm történetét, és vezet végig. Én ilyet nem kértem, de ha jól emlékszem, 5 EUR volt az ára.
 


 

 









A padló:


Rózsaablakok:



Andrea Carlo Ferrari püspök sírja:

Ildefonso Schuster püspök sírja:

Sergio hívta fel a figyelmemet erre a különleges szoborra. "Vigyázz, hogyan élsz, mert a bűneid meg fognak látszani rajtad!" Az egy dolog, hogy ez az ember elég csúnya, sovány, csontos... de jobban megnézve a szobrot, látszik, hogy embert ölt. A "ruhája" annak az embernek a testéből áll, akit megölt.




San Carlo kriptája:

San Carlo (Szent Károly) sírja:

Ehhez a képhez is Sergio mesélt egy történetet: Volt egy pap (sajna nem emlékszem, hogy melyik), aki járványra és fertőzésveszélyre hivatkozva betiltatta a szentelt víz használatát, és lefedette a szentelt víz tartókat. Egészen eddig az emberek nem nagyon akarták a szentelt vizet használni, de az intézkedés felháborodást váltott ki belőlük, mondván: "Isten nem ad nekünk bacilusokat és járványt, ő szeret és megvéd minket." És persze követelni kezdték vissza a vizet.  Ennek emlékére van ilyen lefedett, de sok pici mélyedéssel kialakított szentelt víz tartó a Dómban.


Lehetőség van felmenni a dóm tetejére, ahonnan a gótikus tornyok mellől, remek kilátás nyílik a városa, szép időben még az Alpokig is ellátni.

A Piazza del Duomo (Dóm tér) Milánó városának szíve és egyben geometriai középpontja is. A tér súlypontja természetesen a dóm óriási tömege. Kétoldalt árkádos házak határolják, a dómmal szemközt álló hatalmas épületet pedig nagy, esténként világító reklámok borítják.


A tér viszonylag rövid ideje lett méltó környezete a gyönyörű székesegyháznak. A korábbi századokban a dómot szegényes épületek sokasága vette körül, amelyekből kimagaslott ugyan hatalmas tömege, de teljes fenségében nem bontakozhatott ki.

Milánó központja korábban a Piazza del Mercanti volt. Vincenzo Seregni már a XVI. században meg akarta tisztítani a dóm környékét az oda nem illő lakóházaktól, ahogy Napóleonnak is ez volt a terve, de ez nem valósulhatott meg.

A tér szépítésére 1862-1878 között került sor, nagyrészt Giuseppe Mengoni díjnyertes pályázati terve alapján. 1929-től eltérítették a Dóm térről a villamosokat és akkor nyerte el mai alakját.

A Dóm téren, a dómon kívül egyéb nevezetességek is megtekinthetők: a dóm előtt áll Vittorio Emanuele II lovas szobra (II. Viktor Emánuel).
 

A téren pedig a királyi palota (Palazzo Reale) ahol a dóm történetét bemutató múzeum található, és az érseki palota (Palazzo Arcivescovile).

Palazzo Reale (Királyi palota)

Mivel eddigre már 11 óra volt, elsétáltam a Cordusio metróállomásig, ahol Claudio-val találkoztam. Ő szintén CouchSurfing-es.

 

Vele visszasétáltunk a Piazza del Duomo-ra (Dóm tér). Innen a Galleria Vittorio Emanuele II-hoz mentünk.
A dómhoz közel található fedett passzázs egyik ága a dóm terét, a Piazza del Doumo-t, a Piazza della Scala-val köti össze, ahol egy másik híres látványosság, a Teatro alla Scala található, de a Galleria önmagában is csodálatos látnivalónak számít. Elegáns üzletek, mint a Gucci, a Louis Vuitton, a Massimo Dutti, vagy a Prada üzletei találhatók itt, valamint felsőkategóriás éttermek, remek bárok és kávéházak - de azért van McDonald's is. A pompás bevásárlóárkádot a milánóiak "Milánó szalonjának" (il Salotto di Milano) is hívják. Építését 1865-ben kezdték meg, és 1867-ben avatta fel a névadó II. Viktor Emánuel, az egyesített Olaszország első királya. Évről évre Milánó legelegánsabb üzletei és éttermei nyíltak itt meg. A passzázs maga is elegáns: üvegkupolája, üvegteteje, és mozaikpadlója csodálatos. Korában a legnagyobb ilyen jellegű építménynek számított, komoly lökést adott a modern bevásárlóközpontok megépítése felé szerte a világon. A Galleria vasszerkezete az Eiffel-torony megépítését is inspirálta.
 
 







Ez a nagy csoportosulás e körül a mozaik körül azért van, mert ha a sarkad annak a szegény párának a tökére teszed, és körbeforogsz rajta (minél többször, annál jobb, elég egyszer is, de a tuti a HÁROM), akkor szerencséd lesz. Az alsó képen jobban látszik, hogy milyen mély a lyuk már a sok forgolódás miatt.

 
 
Innen átmentünk a Piazza della Scala-ra (tér) ahol a fő látványosság, a híres Teatro alla Scala található. A világhírű operaház 1778-ban nyílt meg, sokáig itt volt Európa legnagyobb színpada. Építését Mária Terézia rendelte el, miután a korábbi színházépület, a Teatro Regio Ducale egy tűzvészben elpusztult. Még ma is a világ egyik vezető opera- és balettházának tartják. Olyan művészek léptek itt fel mint Maria Callas vagy Pavarotti.



A tér közepén van egy Leonardo Da Vinci szobor.


A Scala-val szemben van a Palazzo Marino. A késő reneszánsz stílusú palota épületében ma a városháza székel. Nem a tengerről vagy tengerészetről nevezték el, hanem első tulajdonosáról, Tomaso Marino génuai kereskedőről. A Palazzo Marino Galezzo Alessi tervei szerint épült 1553 és 1558 között, ekkor azonban még befejezetlen maradt. Többször tulajdonost cserélt, egy ideig a Habsburg-ház birtokában is volt. Luca Bertrami 1888 és 1890 között elvégezte a befejező munkálatokat az épületen, és azóta jelenlegi rendeltetését tölti be.


A palota művészien dekorált udvara igen hangulatos, földszintjén van a látványos Alessi-terem, szép stukkóival és festményeivel. Ahová nem engedtek be, mert előre jelentkezni kellett volna. (Erről azonban infót nem láttam sehol.)

A tér harmadik oldalán van a Banca Commerciale Italiana (Olasz Kereskedelmi Bank) épülete.


Itt a téren leültünk egy padra, és pihengettünk, beszélgettünk. A pihenésre leginkább nekem volt szükségem, hisz reggel 7 óta tulajdonképpen megállásom sem volt, róttam a várost. Jól esett picit leülni a napon egy padra.

A Galleria Vittorio Emanuele II-n visszasétáltunk a Dóm térre, majd a Palazzo Reale felé vettük az irányt. Az egykori királyi palota, a Palazzo Reale szép, arányos épület, széles, klasszicista stílusú homlokzattal és két oldalszárnnyal. Eredetileg bírósági épület, a Broletto Vecchio állt itt, amely 1311-ben a Viscontiak birtokába került. Azzone 1330 és 1336 között a hercegi udvartartás céljaira palotát emeltetett a helyébe. Ebből az épületből ma is látható néhány művészi kettős alak. 1386-ban, amikor a dóm építése elkezdődött, a palota egy részét lebontották. A következő évszázadokban a Sforza-kastély lett a hercegi rezidencia, és a Dóm téri rezidencia átmenetileg elvesztette egykori jelentőségét. Később volt színház, tartottak itt operaelőadásokat is. Mai klasszicista formáját az épület 1771 és 1778 között nyerte el, Piermarini tervei szerint, és ekkor Habsburg Ferdinánd székhelye lett.


Innen tovább sétáltunk a Banca Nazionale dell’agricoltura (Nemzeti Mezőgazdasági Bank) felé. Claudio elmesélt egy történetet, hogy miért híres ez az épület: 1969. december 12. 16 óra 37 perckor a Fontana téren bomba robban a Banca Nazionale dell’Agricoltura épületében. Tizenheten meghalnak, és nyolcvannyolcan súlyosan megsebesülnek. Ugyanabban az időben Rómában másik három bomba robban, és Milánóban találnak egy fel nem robbant szerkezetet is. A milánói rendőrség meggyőződése alapján az anarchista vonalat vizsgálja. 33 év alatt számos per zajlik különböző helyszíneken, és egymásnak ellentmondó ítéletek születnek. A végén mindenkit felmentenek, a Fontana téri öldöklésnek az olasz igazságszolgáltatás számára nincsenek bűnösei.


Innen a San Gottardo in Corte felé sétáltunk tovább. Ide nem tudtunk bemenni, de ennek a tornya nagyon szép, és jól látszik a Piazza del Duomo-ról (Dóm tér) is.


Majd újra a Castello Sforzesco (kastély) felé vettük az irányt. Itt leültünk egy napos padra, és beszélgettünk tovább.

Claudio-nak 2 óra körül el kellett mennie. Így átadtam neki a csokit, meg a képeslapot, amit köszönetképpen neki hoztam. Nagyon örült a csokinak ő is.

Mivel eddigre már nagyon éhes, de leginkább szomjas lettem, az első adandó helyen vettem magamnak enni- és innivalót. Kiültem a kis asztalhoz, és szépen komótosan falatozgattam.

A terv az volt, hogy megmászom a Dóm tetejét, ahhoz meg kellett az erő. Mehettem volna lifttel is, na de nehogymááá!!! Még a jegyvétel előtt újra átnézték a táskám tartalmát az őrök, csak úgy mehettem tovább a jegyért. 7 EUR-ba került. Szóval lépcsőt másztam. Nem is volt annyira vészes, mint gondoltam. Fent a legtetején ért a meglepetés, hogy van ott egy jó nagy placc, sokan oda letelepedtek, és élvezték a napsütést. Hohóóó, meg is volt a programom a következő kb. 1 órára. :-) Sokkal jobb itt fent, mint lent a téren, mert itt nincsenek annyian, csendesebb, és szinte minden irányba élvezni a kilátást. (Azért csak szinte, mert felújítási munkálatok folynak fent, és egy-egy rész le van kerítve.) Szóval kiválasztottam magamnak egy szimpatikus helyet, és élveztem a napsütést és a kilátást.








Kilátás az egyik irányba (Palazzo Reale felé) 

Kilátás a másik irányba (Galleria Vittorio Emanuele II felé)




Piazza del Duomo (Dóm tér)







Innen föntről az is jól látszik, hogy Milánóban már most nagyon készülnek és hirdetik a 2015-ös EXPO-t. Ez az utca tele van a világ összes országának zászlójával, valamint az olasz tartományok zászlajával.


Aztán visszamentem a Dóm elé a térre, ahol letelepedtem az egyik lámpaoszlop tövébe, és innen bámészkodtam. Most jól meg lehetett figyelni a Dóm részleteit is, mert a nap pont szemből, éppen rá sütött, nem úgy mint reggel, mikor nem lehetett látni semmit, mert a nap kisüti az ember szemét. Aztán érdekes volt a Dómmal pózoló embereket is nézegetni… te jó ég, miket ki nem találnak… elképesztő beállásokat produkált egyik-másik. Na és a galambok! Rengeteg van belőlük, mint Velencében a Szt. Márk téren. Itt is etetik őket. Egyszer mellém telepedett egy csaj, és ő is elkezdte etetni őket, én meg majd’ frászt kaptam, mert csak azt vettem észre, hogy az egyik majd levitte a fejem, ahogy landolt mellettünk. Akkor nézem, hogy azért jönnek, mert a csaj dobálja nekik a kenyeret.
 

 

És hát lassan, de biztosan eljött a búcsú ideje is; 16:55-kor felkerekedtem, csináltam még egy utolsó képet a Dómról. Őszintén szólva sajnáltam, hogy eljött az idő, igazán jól éreztem itt magam, amihez mondjuk nagyon nagy mértékben hozzájárult Sergio, aki ha nem ajánlja fel, hogy lakjak nála, akkor tuti biztos csak egy napra vettem volna meg az oda-vissza jegyet. És persze jó, hogy volt Claudio is.


Szóval utolsó kattintás, aztán irány a metro. Nem kellett átszállnom a Centrale FS-hez. Mikor megérkeztem, még nem volt kiírva, hogy honnan indul a vonatom, így gyorsan felugrottam a Mekibe és vettem kaját az útra, meg elmentem wc-re. Mire mindezzel végeztem, a vágányom is meglett, így mentem a vonatomhoz.

Ez most a leggyorsabb fajta vonat volt, a FrecciaRossa, és picit több mint egy óra alatt Bologna-ban is voltam. Kb. este 8-ra értem haza.

 

Ha tetszett a cikk és szeretnél velem utazni máskor is, akkor kövesd a Mindenütt jóóó blog Facebook oldalát, ahol bejárjuk az egész világot, és megosztjuk a tapasztalatainkat!
 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése