Erdély, avagy szerelem egy karnyújtásnyira (Szerzők: Tomi és Anett)

A 2019-es vendégírói sorozat témája a „Magyarország különleges helyei”. E havi vendégírónk egy fiatal pár, Tomi és Anett, akik egyszer elindultak nyaralni és ez a szenvedélyükké vált. Szerintük az utazás akkor jó, ha nem rohanod végig, hanem meg tudsz állni, élvezni a pillanatot, átélni és átérezni azt, ami körülvesz. Nem kell profinak vagy gazdagnak lenned ahhoz, hogy elképesztő helyekre eljuss. Ők ketten is botladozva kezdték, és ebből tanulva váltak egyre rutinosabb utazókká. Utazási iroda helyett már maguk szervezik útjaikat. Hasznos információkért és utazási élményeikért kukkantsatok be az Útilapu blogra vagy annak Facebook, vagy Instagram oldalára is. Jó olvasást!

Erdély, avagy szerelem egy karnyújtásnyira

Nagyszeben

Mi egy olyan kirándulásról szeretnénk nektek mesélni, ami, ha az életünket nem is, de az utazási szokásainkat biztosan megváltoztatta. Bár napjainkra Erdély – sajnos – már hivatalosan nem képezi Magyarország részét, azonban mindenki ismeri a történelmet, joggal érezhetjük még ma is a „miénknek”. Sőt, mennyire örülnénk, ha ez a sok szépséget rejtő csodavilág hazánk része lenne… De lássuk csak, mi, akik rögtön repülőre szállnak, és minél messzebb kalandoznak otthonról, mégis hogyan kötöttünk ki a „szomszédban”?

A történetet ott kezdeném, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva már kislány korom óta vonzott a távoli ismeretlen, a tenger, az óceán, a minél egzotikusabb és messzibb helyek felfedezése, így kezdeti utazásaink alkalmával is inkább ezekre a területekre koncentráltunk (már amennyire a pénztárcánk bírta). Lassanként kezdtük szélesíteni a palettát, és rájöttünk, mennyi csoda van körülöttünk (is), csak nyitott szemmel kell járni. Erdély azonban továbbra sem szerepelt azon a bizonyos bakancslistán, amire szorgalmasan gyűjtögetjük álmaink úti céljait, még csak gondolatként sem merült fel bennünk soha, ám mikor lehetőségünk adódott a meglátogatására, egy pillanatig sem haboztunk, már csomagoltunk is. Mivel mi nem vagyunk nagy sofőrök – sőt, már autónk sincs -, így csak utasként vettünk részt ezen a páratlan kiránduláson, ami talán – így, hogy sem a szervezéssel, sem a levezényléssel nem kellett vesződnünk - még jobb volt, mint azt előzetesen vártuk.

Már az oda vezető út sem volt unalmas, elsőként Déva váránál álltunk meg és megcsodáltuk a kilátást fentről, majd következett újdonsült kedvencem, Vajdahunyad vára.

Déva vára

Vajdahunyad vára

Már messziről is elég impozáns látványt nyújtott, de odaérve egyszerűen nem tudtam betelni vele. Nem is igazán vár, inkább kastély jellege van, és ahogyan megcsillant az alatta csordogáló patak vizén a napfény, még a szavam is elállt. Olyan volt, mintha egy régi mesekönyvből elevenedett volna meg, nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik… Elég sokat időztünk itt, de még így sem eleget, akár az egész napot el tudtam volna tölteni ennél a mesepalotánál, sőt királylányként beköltöztem volna az egyik toronyba, hogy ott maradjak örökre. Sajnos a valóság szólított, hirtelen újra fel kellett nőnöm és búcsút inteni kedvenc kastélyomnak, mert várt ránk Nagyszeben.

Nagyszeben hajdan az erdélyi szászok kereskedelmi és kulturális központja volt, napjainkra pedig Szeben megye székhelyévé vált. Békéscsabától – szülővárosunktól és lakhelyünktől – közel 350 km-re, a Szebeni medence közepén fekszik. Nevét pedig az őt keresztülszelő folyóról kapta. Nagyváros, lakosságszámát tekintve megközelíti a 150 ezer főt. Maga a város kevésbé volt számunkra megnyerő – bár csodás sétálóutcával, parkokkal rendelkezik -, de óvárosa egyetlen perc alatt lenyűgözött.

Nagyszeben, Evangélikus székesegyház

 

Minél többet utazunk, annál inkább érezzük, hogy a rejtett ékszerdobozok, a kicsit tökéletlen, de saját személyiséggel, sőt lélekkel rendelkező helyek tetszenek igazán, és ez ilyen a javából. Bár Fogarasról – mert ide is tettünk egy fagyos-havas kirándulást vasárnap délelőtt – visszatérve csak egy rövid levezető sétát terveztünk, mégis valahogy rabul ejtett ez a hely és nem eresztett.

A kezdeti hangulaton persze nem keveset dobott, hogy megkóstoltuk a helyi „lángost”, aminek tésztája kicsit édeskés volt, így inkább a fánkra emlékeztetett. Egy sajtos-sonkás verziót próbáltunk elsőként, sima kettéhajtott, töltött formában.

Az a bizonyos lángos, vagy inkább fánk?

Nem volt rossz, de inkább édes töltelékkel tudtuk volna elképzelni, ezért a következő lángossütőnél egy meggyeset is vettünk, ami maga volt a tökély. Selymes, kissé folyékony, de sűrű, dzsemszerű tölteléke volt, ami a Thaiföldön vett fánkra emlékeztetett, máris imádtam. Úgy éreztem, már csak jól folytatódhat ez a nap, és nem is ért csalódás.

Útra keltünk hát, hogy átengedjük magunkat ennek a kis csodavilágnak. Itt minden háznak szeme van, minden templomnak csodás tornya és minden macskakőnek külön története.

Valaki mindig figyel! ;)

 

Szívem szerint az összes kaput és házat egyesével lefotóztam volna, annyira megkapó volt. Kicsit ódon jellegük, omladozó faluk, hámló festésük saját egyéniséget kölcsönzött nekik.

Persze mi is szeretjük a szép dolgokat, modern épületeket, de valahogy azt vettük észre magunkon az utóbbi időben, hogy sokkal jobban megfognak az ilyen „tökéletlenségek”. Egy leszakadt ablakszárny, fakuló festék… az egésznek van valami bája, amitől sokkal kedvesebbnek, közvetlenebbnek, otthonosabbnak tűnik.

 

Tökéletes a maga tökéletlenségével

Talán picit mindig is közel álltak hozzám az ilyesmik, emlékeztetnek nagymamámnál töltött nyaraimra, arra a szerény kis falura, ahol éldegélt. Csak mentünk-mentünk és megfogadtuk, hogy ez lesz az utolsó utca, az utolsó épület, de mindig jött valami érdekesség. Na, még nézzük meg ezt a tornyot, ezeket a sakkozó bácsikat a parkban, a dínókat a múzeum előtt, csak még ezt az ágyút.

Vasárnap délutáni játék a parkban

Akár a történelemkönyvekben

Mire észbe kaptunk már közel jártunk a 8 megtett kilométerhez és hirtelen ránk tört a fáradtság is, éreztük, hogy kicsit megint túlzásba vittük a dolgot, de mit tehet az ember, amikor ennyi szépséget lát és teljesen belefeledkezik mindenbe… ilyenkor sosem vagyunk éhesek, szomjasak vagy fáradtak. Csak megyünk a lábunk vagy épp a szívünk után.

Mi tagadás, Nagyszeben ezalatt a rövid idő alatt is eléggé a szívünkhöz nőtt, bántuk is, hogy másnap haza kellett indulnunk, de minden elválásban az a jó, hogy lehet várni a napot, mikor újra találkozunk. Ezzel a vigasztaló gondolattal szálltunk be a kocsiba reggel, illetve az is mosolyt csalt az arcunkra, hogy tudtuk, hazafelé még megállunk pár helyen. Az utazásban az egyik legjobb, hogy csodás tájakat láthat az ember, bepillantást nyerhet a helyiek életébe, akarva-akaratlanul is részese lesz valaminek, ami másnak a mindennapjait, de az utazónak egy új érzést, élményt jelent. Ilyen volt az a kép is, melyet az egyik szerpentinen láttunk: egy idős pár az út szélén, a földjükön dolgozott, a néni nagy szoknyát és fejkendőt viselt, ölében hatalmas fonott kosarat szorongatott és kísérte férjét, aki ökörrel szántott. Annyira megkapó volt a jelenet, hogy megszólalni se tudtam, igazi festményre való életkép volt ez. Az idő lassanként kicsit szeszélyesre fordult, hol fújt a szél, hol pedig eleredt az eső, így Torockón csak egy villámlátogatást tettünk, majd a Tordai-hasadék felé fordultunk. A középen kettényílt hegy, a sok zöld, a fentről végig belátható szerpentin egyszerűen beszippantott.

 

Tordai-hasadék

Egy hirtelen jött zivatar beűzött minket a kocsiba, és mivel sajnos nem úgy tűnt, hogy hamarosan eláll, így továbbindultunk. Utolsó állomásunk a Királyhágó volt, ahol gyönyörködhettünk a káprázatos kilátásban. Volt valami egészen megnyugtató, és testet-lelket feltöltő ebben a panorámában. Nem is tudom igazán megfogalmazni, csak úgy érzi az ember. Amikor teljesen kikapcsolsz, nem gondolsz semmire, nem nyomaszt egyetlen kósza gondolat sem, csak belefeledkezel a látványba. Nos, azt hiszem, ez volt az, amiért el kellett ide jönnünk…

Királyhágó

Próbáltunk felidézni minden apró részletet, minden kávézót, boltot és éttermet, ahol megfordultunk a hétvége során, hogy tippekkel és tanácsokkal láthassunk el titeket, de valahogy kudarcot vallottunk. Tagadhatatlanul impulzusemberek vagyunk, akiket ott és akkor teljesen magával sodornak a látottak és annyira átadjuk magunkat a pillanatnak, hogy minden más elhomályosul. Így volt ez most is, ezért csak az érzést próbáljuk nektek közvetíteni, ami ott a hatalmába kerített minket, és szerintünk mindenkit, aki csak arra téved. Reméljük, sikerrel jártunk, és meghoztuk a kedved, hogy meglátogasd ezt a csodavilágot. Mi biztosan visszatérünk még. ;)

A következő vendégíró egy Panda (na jó, Viki) lesz. J Ő a honlapját azzal a céllal hozta létre, hogy -hobby szinten- segítséget nyújtson azoknak, akik szeretnének világot látni, külföldre utazni. Azoknak, akik nem tudják, hol is kellene hozzákezdeni ehhez; mi mindenre kell figyelni, vagy nem tudják, mit érdemes megnézni, kipróbálni, hol (és mit) kéne enni, vagy hol kellene megszállni. Hasznos információkért és utazási élményeiért kukkantsatok be a Pandakaland blogra vagy annak Facebook, illetve egyik vagy másik Instagram oldalára is. Jó olvasást!

A 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyv és az 1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról alapján a fenti tartalom a vendégíró tulajdona, és a benne szereplő összes tartalom a szerző tulajdonát képezi. Bármilyen célra történő felhasználása csak előzetes írásbeli hozzájárulás esetén engedélyezett!

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is! Ha nem szeretnél lemaradni a következő utazásunkról, akkor kövess minket a Mindenütt jóóó blog Facebook oldalán, ahol még több érdekes tartalommal és egy szuper közösséggel találkozhatsz!