Így élek én – egy légiutas-kísérő története

Az eredeti cikk itt jelent meg 2016. 08. 07.-én:
http://utazasmuveszete.hu/2016/08/igy-elek-en-egy-legiutas-kisero-tortenete/
(Mivel a honlap már nem él, megosztom itt, hogy ne vesszen el.)

Így élek én – egy légiutas-kísérő története

A kezdetek… avagy az utazásmánia a génjeimben van?!

Egész életemben nagy utazó szerettem volna lenni. Bejárni az egész világot. Gyerekkoromban is sokat utazgattunk a családdal, bár akkoriban még csak a környező országokba tudtunk elmenni, főleg Csehszlovákiában és Lengyelországban kirándultunk.
Már akkor is “blogoltam”, bár akkor ez a szó talán még nem is létezett. Egy A4-es spirál füzetben vezettem a naplót az utazásokról, ragasztgattam bele a belépőjegyeket, képeket, és írtam mellé az élményeimről. Gyűjtöttem a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára, valamint a VendégVáró útikönyvek sorozatot, és minden mást, ami az utazással kapcsolatos. Rengeteg nyelvkönyvem és szótáram van, de még a regényeim is mind valamilyen módon kapcsolatban állnak az utazással.

Az első nyugat-európai utak

Mikor megnyíltak a kapuk nyugat felé, az énekkarral, aminek tagja voltam, szintén „jártunk” külföldre. Így jutottam el először Franciaországba, majd Angliába is. Egyszer még gimis koromban nyertem egy utat Párizsba. Érettségi után pedig egy egy hetes spanyolországi nyaralásra mentem. Egyedül. Mert a barátaim sorra lemondták az utat. Ezek mind buszos társasutazások voltak, így mindig kaptam magam mellé valakit.

“A pillanat varázsa” című fotóversenyen ezzel a képpel nyertem egy egy hetes párizsi utat.

Az első saját pénzen vett utazások… végre nem a szüleim pénztárcájától függök!

Idegenvezetőnek készültem. De aztán eltérültem. Először nagyon tetszett, hogy van saját keresetem és arra költöm, amire akarom. Utazásra természetesen. Nem csak évente vagy két évente egyszer, hanem akár többször is! Így azért dolgoztam, hogy utazhassak. Spóroltam a pénzzel, spóroltam a szabadsággal, aztán jöhetett a jól megérdemelt 2-3 hetes külföldi út.
Egyszer megint szerencsém volt; egy munkahelyi karácsonyi buliban megnyertem a fődíjat, egy utazási utalványt. Abból egy olasz körútra mentem el. Egy újabb társasutazás, busszal.

Elég volt a társasutazásokból, inkább magam szervezek ezentúl!

Ezen az olasz körúton telt be a pohár, és döntöttem úgy, hogy soha többet társasutazás. Történt ugyanis Firenzében, hogy egy “kedves” párocska a megadott idő után 2 órával (!) jelent meg a busznál. Nem véletlenül, direkt. Mert ők valamit mindenképpen meg akartak nézni. Bennünket, a többieket természetesen nem engedtek el sehova, így mi azt a 2 órát totál elvesztettük. És emiatt egy másik program pont is kimaradt, mert az időt ugye be kellett hozni. Na, itt mondtam azt, hogy én ilyenre még egyszer nem megyek. Elvégre idegenvezetőnek tanultam, meg tudom én ezt szervezni magam is.

Váltani nem egyszerű… az akarat önmagában nem mindig elég

Éreztem, hogy az irodai munka nem az én világom. Nem volt rossz, meg volt annak is a haszna, de a legjobban azokat a napokat élveztem, mikor kimozdulhattam az irodából és elmehettem valahová. Mindegy hová.
Próbáltam kitörni ebből a mókuskerékből és próbáltam visszaevezni a turizmus felé. Nem ment. Sehova sem kellettem, mert más szektorban húztam le 10 évet. Na, mintha a word meg az excel nem ugyanúgy működne mindenhol!

A kiállítás-szervezés is a feladataim közé tartozott.
Ezt nagyon szerettem, mert egyben azt is jelentette, hogy pár napra kiszabadulok az irodából.

Végre eljött az én időm!

Sok év után aztán váltanom „kellett” (hála neked válság és leépítés!!!), és akkor úgy döntöttem, ha váltanom kell, váltsak nagyot. És pár perccel a felmondásom után bosszúból még a munkahelyemen elkezdtem új állást keresni. Az első hirdetés, ami szembe jött velem, légiutas-kísérőket keresett. Hohóóó :-) Hát ez az, ami kell nekem!!! Nem volt egyszerű, de végül sikerült, felvettek, elvégeztem a tanfolyamot. Így lettem légiutas-kísérő, és lett a munkám a hobbim (vagy a hobbim a munkám?!).

Még a kezdetekkor… a régi egyenruhában

Élet külföldön… jól cseng, de… (csak az a fránya “de” ott ne lenne)

Külföldre kellett költöznöm. Jó érzés volt, de ugyanakkor izgultam nagyon… új ország, aminek a nyelvét sem beszéltem akkor még, csupa idegen ember, csak pár ember a tanfolyamról, akiket ugyanoda küldtek. Nem mondom, hogy egyszerű volt. A mai napig nem az. Persze sok a pozitívum, de van negatív oldala is a dolognak. Az én legnagyobb fájdalmam, hogy ritkán jutok haza, és látom a családomat, barátaimat. Nekik könnyebb… ők csak egy embert veszítettek el, én viszont mindenkit.

Azóta feljebb léptem a ranglétrán… és időközben új egyenruhát is kaptunk

Utazom éjjel-nappal

A munkám révén Európát “repülöm körbe”, de szabadidőmben megyek másfelé is. Így volt/van alkalmam Németországban, Norvégiában és Olaszországban is élni, és élményeket gyűjteni. A hosszabb szabadságaim alatt pedig általában Kelet felé indulok, mely mindig is vonzott. Ezt a vonzódást pedig azt hiszem nagyapámnak köszönhetem, aki gyerekkoromban sokat és sokszor volt távol munka ügyben főleg Irakban. Mindig olyan élvezetesen tudott beszélni az ottani világról, amely annyira más volt, mint amit én ismertem.

Sivatag… Ebben a “sokmillió csillagos” szállodában a legjobb aludni :-)

Várni a csodára?! Na, azt már nem!

Az életben pedig igyekszem észrevenni magam körül a szépet, az érdekeset a mindennapokban is, nem pedig várni a nagy csodára. Nem akarok úgy megöregedni, hogy azt veszem észre, hogy elmúlt az életem a csodavárással. Nem akarok megbánni semmit. Nem akarok elszalasztott lehetőségeket. Illetve minél kevesebbet.

Mert mindenütt jóóó… csak meg kell látni a szépet! :-)

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is!

Ha máskor is szeretnél velünk utazni, inspirációért kövess minket a Mindenütt jóóó blog Facebook oldalán, vagy a blog youtube csatornáján, ahol még több érdekes tartalommal és egy szuper közösséggel találkozhatsz!